Részletek Gaál Antal által készített interjúból
- Ami a korábbi életemet illeti, főleg az ifjúság időszakát, nem nagyon beszélhetünk sem csöndről, sem nyugalomról, de ez így természetes – mondja Szera, és a kérdésemre válaszolva, kissé meglepődve tudatlanságomon, fölvilágosít: a Szera valójában a Szeréna beceneve. – Az ifjúságom meglehetősen kalandosra sikeredett, az iskoláimat is több helyen végeztem, holott végig Füreden laktunk, én itt is születtem.. Az általános iskolát még itt a városban végeztem – igaz, hol volt akkor még a város? Az alsó tagozatot a református iskolában, a felsőt a Bemben, de a gimnáziumba már – vélhetően politikai okokból – nem vettek föl. Hajdúböszörménybe kerültem rokonokhoz. Mit mondjak, ki nem állhattam az Alföldet, de az iskola sem volt épp a kedvemre való, így kerültem a sümegi gimnáziumba. Innen aztán egy diákcsíny miatt kellett eljönnöm. A gimnáziumot végül itt, Füreden fejeztem be levelező tagozaton.
- És a festés? Úgy tudom, már az iskolában is szép sikereid voltak.
- Eleinte inkább rajzoltam. A biológiafüzetem például tele volt általam készített, színes képekkel, madarakkal, virágokkal, rovarokkal. Minden lehetőséget kihasználtam, ahol a kézügyességemet kamatoztathattam, még ballagási szalagokat is festettem.
- Honnan ez a hajlam? Örökség?
- Anyám, akitől a keresztnevemet is örököltem, mindig szeretett volna egy kicsit kitűnni, és ennek érdekében sok mindenbe belefogott, sajnos igen kevés ideje volt ezekre. Én vittem tovább ezt a vonalat: vívtam, balettoztam, amatőr színjátszó kör tagja voltam, rajzoltam, festettem. Mindenütt ott voltam, ahol valami élet volt, és ha nem volt, akkor mi csináltunk! Ma is jó érzéssel gondolok vissza arra, milyen remek, fiatal közösség volt itt Füreden a 60-as években. Egy alkalommal – egy színi előadásomat látva – egy fővárosi rendező szerződtetni akart, de az apám kijelentette, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Igen, lehetett volna más életem is!
- Mikor kezdtél komolyabban foglalkozni a festészettel? Mi inspirált erre?
- Már a 60-as évek vége felé elkezdtem egy képzőművészeti tanfolyamot, de két hónapnál tovább nem bírtam. Számomra egyszerűen nem volt életszerű, hogy ott üljek órák hosszat a társaimmal, és előadásokat hallgassak, illetve feladatokat teljesítsek. Több éves szünet következett, majd ezután történt az igazi rádöbbenés. Magam sem tudom, hogy mi okozta, valamiféle belső kényszer, hogy nekem FESTENEM KELL! Mindez a 80-as évek végén; furcsa és szokatlan érzés volt. Elhatároztam, hogy nem tétlenkedem, nem körülményeskedem, egyszerűen nekilátok és csinálom. Kéri Imre festőművész segítségével vásároltam meg a szükséges eszközöket, és türelmetlenül nekiláttam.
- Lehet türelmetlenül festeni?
- Talán nem is pontos ez a szó. Talán azt kellene mondanom: szenvedélyesen, ahogy egyébként is éltem. Csak akkor álltam neki, ha éreztem, hogy valami nem hagy nyugton, valamiféle erős késztetés van bennem, de akkor aztán nem volt megállás! Én képtelen vagyok hetekig-hónapokig dolgozni egy képen: nekilátok, és akkor nem ismerek se istent, se embert, volt olyan, hogy még a kutyámba is elbotlottam. 6-8 óra alatt elkészülök egy képpel, akkor az számomra be van fejezve, többet nem nyúlok hozzá. A festés számomra egy felfokozott idegállapot, talán még küzdelemnek is nevezhetném – küzdelem önmagammal, hogy sikerüljön vászonra vinnem mindazt, amit én érzek és látok a körülöttem lévő világból. Teljes mértékben vallom Kassák Lajos álláspontját, aki szerint a művészetnek nem célja, hanem oka van.
- A csodálatos virágcsendéletek között a számos napraforgó szinte sugárzik.
- Volt egy időszak az életemben, amikor szabályosan meg voltam őrülve a napraforgókért. Azok a színek, azok a formák, a szirmok koszorúja, a magok tökéletes elrendeződése… Amit itt a vásznakon látsz, azokat mind a természet után festettem meg. Leszedtem egy csokor virágot, vázába tettem, aztán leültem elé és lefestettem. Vagy csak egyszerűen lefektettem őket az asztalra, és úgy álmodtam át őket a vászonra, hogy időtlenné válhassanak.
- Szoktál eladni képeket? Milyen érzéssel tudsz megválni tőlük?
- Soha nem adom el a képeimet. Nekem nincsenek dömpingképeim, jó, ha 40-50-et festettem idáig. Nem tudok megválni tőlük. Volt ugyan az életemben olyan időszak, amikor muszáj volt eladnom néhányat, de ennek súlyos, anyagi oka volt. Aztán az is előfordult, hogy egy kiállításról nem a képemet kaptam vissza, hanem a pénzt hozták. Utólag már nem akartam balhézni. Szerencsére sok kiállításon részt vehettem, eleinte csoportosan, később már önállóan is. Annak idején nem úgy volt, mint manapság: minden megmutatkozás előtt szakmai zsűri minősítette a képeket, sokan kihullottak a rostán. Volt olyan alkalom is amikor különdíjat kaptam az általam tisztelt művészektől.
- Voltak-e mélypontjaid?
- A válásom után nehéz időszak következett, éjt nappallá téve kellett dolgoznom, hogy továbbra is benn maradhassak a házban, ahol addig éltem. Abban az időben se energiám, se hangulatom nem volt ahhoz, hogy a festőállványhoz üljek. Most már nagyobb a csönd körülöttem, s érzem, hogy valami megint mocorog bennem, valami indítana, tolna előre… neki fogok állni újra!